2015. február 26., csütörtök

In memoriam Siroki Zoltán (1906–1987)




Ezzel az írásommal hajdani kedves, idős kollégámnak szeretnék emléket állítani, hiszen én jóval fiatalabbként sors adta társa lehettem, érzékeltem őt, azt is láthattam életéből, amit mások nem, vagy más oldalról másképp. A természetesen halványodó emlékeim által, a régi eseményeket az elmúló idő ködén keresztül visszanézve szeretném alakját, egyéniségét kicsit megidézni.


Én is, mint annyian, kedves, közvetlen, jó kedélyű, a hívői optimizmust hordozó embernek ismertem meg hat évnyi kollegális és talán atyai jóbaráti viszonyomban, akivel nagyon hamar találtam mindkettőnknek jóízű témákat, elsősorban a növényekről, a Nyírség és környékének flórájáról, gyakran a madarakról – hisz én is madarásztam, és akkoriban díszpintyeket, majd később papagájokat is tartottam (és tartok ma is) – és az akkori székhelye, herbáriumi ablakában lévő kaktuszai jóvoltából, szukkulens növényekről is. Mindenre, ami élt nyitott szívű és elméjű, rendkívül érdeklődő és több esetben elmélyült tudását és gyűjtői, szinte muzeológusi adottságát és szemléletét szerényen, de tanári jó szándékkal átadni akaró volt. Én elsősorban fajismeretében, terepi gyakorlatában, növénygyűjtői és preparálói alaposságában, szorgalmasságának következetességében fedezhettem fel példát magam előtt, és sokat tanultam tőle nálunk nem honos madarakról is. Többször megtisztelt azzal, (ekkor már özvegy volt) hogy meghívott a lakásába, s némi sütemény evés után precízen bemutatta a kollekcióit, nagyszerű tojásgyűjteményét, amelybe akkor már csak exotikus madárfajok szaporítóképlete került, a tökéletes rovar gyűjteményeit, majd hosszasan elidőztünk a legkedvesebb lényei, az ún. díszpintyek (Estrildidae) családjába tartozó madarai között. Ha ott voltam, soha sem éreztem, nem éreztette, hogy más dolga is lehet, „bársonyon” futottak perceink. Terepen is többször voltam vele, amikor sajátos megjelenése még jobban kidomborodott - az ő ilyetén való alakja alapján tudtam akkoriban elképzelni nagyhírű botanikus elődeinket – a szükséges felszerelést tartalmazó hátizsákja, növénygyűjtői mappái és rovarhálói által. Sokszor idézte erre utalva Soó Rezsőt, a professzor enyhén rekedtes hangját is utánozva.
– Tudod Zoltán, mi különbözteti meg a botanikust az idiótától?
Nem Professzor úr. – válaszoltam rá kerekre nyílt szemmel.
–Semmi! – mondta lakonikusan, majd hozzátette néhány másodperc múlva, inkább állítva: –Hát nem egyformának hihetnek minket!
Ilyenkor tanúbizonyságát adta növény, de általános természetismeretének, és persze „megszállott” gyűjtői hajlamának is, mely utóbbit a mai eszemmel – kicsiny finomítás után – teljességében értékesnek, és fontosnak tartok. Itt derült ki, hogy a rá nem jellemző, de mindenkivel megtörténő pillanatnyi memóriazavart a még a növényeket megismerő, vagy az általa használt szavakkal, a kassai évei alatt elkészített zsebkönyvével tudta bölcsen áthidalni. Ugyanis ebbe beírta alfabetikus sorrendben a nemzetségek neveit és ugyanígy a kárpát-medencei fajok első néhány betűjét, ezáltal pillanatok alatt kimondhatta az ismert, de be nem ugró növény nevét. Jószándékú megjegyzésemet a gyűjtői késztetéséről, azzal az emlékemmel magyarázhatnám, és egyben emberi értékét bizonyítanám, hogy egy ilyen hajúsámson-martinkai „excursio-nkon”, amikor nagyszerű zsombéksásost mutattam neki az ottani híres legelőn, a közvetlen környékén egy ritka, de nem védett faj két példánya élte túl az akkor már megszűnt libalegeltetést és egyéb bolygatások viszontagságait. Zoltán bácsi arra hivatkozva, hogy nem sok esélyük van a jövőben, be akarta gyűjteni a növényt. Annak ellenére, hogy már akkor is tisztában voltam a gyűjtés jelentőségével, mégis végzetesnek éreztem e faj ilyen helyzetében ezt a cselekedetet, s legfőképpen tőlünk. Ezért felsoroltam az érveimet az életben hagyás mellett, és viszonylag hamar le tudtam beszélni tervéről, miközben engem igazolva azt mondta: „Végül is helyes, igazad lehet, bízzunk a jövőben, már jópár egyedet ragasztottam a herbáriumomba ebből! Talán elég is!”.
(Sajnos ezen utunkon az általa kezdeményezett – bizonyítva társulástani érzékét - észrevételünk, miszerint a zsombékos szélén létezett egy jól determinálható növényközösség, amelynek uralkodó fajai a nyúlsás (Carex ovalis) és a Polytrichastrum longisetum szőrmoha, adataink megőrzésével mindez csak megírandó tervünk maradt, Zoltán bácsi halálával és az én grafomániám lanyhulásával!)
Azt a bíztatást és lelkesedést adta át nap, mint nap, amelyet ő is kapott másoktól, és ami belőle eredt. Így Soó Rezsőtől, akit - bár volt rá kifakadó megjegyzése egy publikációjában, mely szerint a professzor az ő hozzájárulása nélkül közölte adatait, mégis - sokra értékelt és hálás volt a tudományos közlésre késztetése miatt. Ugyanígy jószívvel gondolt tanszéki utódjára, néhai Mándy Györgyre is, amikor az megjegyezte, önbecsülését erősítve benne: „Milyen érdekes a sors Zoltán, te agrármérnökként végeztél és nem kis mértékben botanikussá lettél, én biológusként (természetrajz-földrajz szakos tanárként) fejeztem be tanulmányaimat és agrobotanikus lettem!”
Engem is gyakran kérdezgetett – mintegy ösztökélve is a florisztikára – milyen új területen jártam, miket láttam, és megtaláltam-e már a Nyírségben a sárga bórkórót (Thalictrum flavum)? Ez a faj volt a számára kedves Tócó menti rétnek, az egyik, itt legszokatlanabbika. Érdekes, hogy ezt a növényt elsőnek a Nyírségben Zoltán bácsi halála után néhány évvel – éppen kedves tanárom és kollégám, Pólya László és felesége, Borsos Irén, valamint sógornője, Borsos Olga kíséretében Nyíracsádon találtam meg, amikor az volt a kérésük, hogy tegyünk egy nekik nosztalgia kirándulást Soó Rezső és tanítványainak nyomdokán.
Siroki Zoltán kitartását és megingathatatlanságát nem csak az akkori Agrártudományi Egyetem Növénytani Tanszéke Herbáriumának szorgalmas átdolgozásával bizonyította, hanem ezidőtájti, idős kora ellenére is gyakorolt, órákon át tartó egyenesszárnyúak terepi gyűjtésével is, amelyet volt alkalmam megfigyelni, benne részt venni, és eredményének – amelyről lelkendező örömmel számolt be, s mely szerint „jó pár Nyírségben eddig nem ismert faj is horogra akadt!” – együtt örülni.
A Debreceni Egyetem Botanikus kertjében, mai munkahelyemen is többször találkoztunk. Másik közös érdeklődésünk a pozsgás növények legnagyobb hazai intézményi gyűjtemény fellegvárának színhelyén, ahova még madarainak a teleltetési lehetősége is vonzotta, amit igazgató elődöm, Nemes Lajos vállalt örömmel, madárkedvelőként magára. Erre azért is „szorult rá” Zoltán bácsi, mert az otthonukban – ami az Agrár Egyetem egy szolgálati lakása volt – a sok teleltetendő madár, növény (ezeken belül pozsgások) mellé már nem fért volna több. Korábban, míg tanszékvezető volt, a tanszék üres, vagy kihasználatlan helyiségeiben oldotta ezt meg, és szabadságra készülve a kollégáira bízta díszpintyeinek és más madarainak gondozását. Ezek a felkérések többek számára emlékezetesek, hiszen nem csak etetni, takarítani is kellett őket. Azt hiszem Zoltán bácsi a ragaszkodás, a szeretet és a lojalitás próbájának szánta ifjú kollégáinak e feladatot. Ugyancsak ez utóbbiaktól hallottam – akik az elmeséléskor már középkorúakká váltak és meglehetősen édesszájúak voltak -, hogy Siroki Zoltánt születés- vagy névnapján nagydoboz bonbonnal köszöntötték, számítván arra, hogy megkínálja őket vele. Zoltán bácsi régi vágású ember volt, aki az ajándékot megköszönve azt akkurátusan eltette és egyébbel kínálta meg az őt ünneplőket, néhányuk szomorúságára.(Őt ifjan az ajándék megbecsülésére, tartalékolására, nem gyors felfalására tanítgatták – mondta nekem, megmosolyogva e általa ismeretlen név nélküli észrevételt.) Ez az aktív, tanszék irányítói időszaka életének, amikor számos hazai, főleg pintyfélét tartott, sőt szaporított, így pl. a süvöltőnél neki sikerült ez utóbbit először volierben elérni, úgy, hogy annak minden részletéről beszámolhatott a világ talán legjobb díszmadaras folyóiratában, a Die Gefiederte Welt-ben. (E lap haláláig, rá való tekintettel járt az Agrár Növénytani Tanszékére!)
Ő vetette fel nekem - önkritikusan - az általa megtalált két értékes, Debrecen környékén élő faj, az Iris spuria és a Chamaecytisus austriacus újbóli megkeresését, és növényföldrajzi, faji hovatartozási viszonyainak újragondolását is. (Ezt évekkel később meg is tettem, ami által kiderült, hogy fátyolos nőszirmai nem a Nyírségben, hanem a Hajdúságban élnek. Pifkó Danival együtt tisztáztuk, hogy a hajdúszentgyörgyi törpezanót populációja Zoltán bácsinak, a Chamaecytisus rochelii fajhoz tartozik.)
Még egy emlékem tornyosul bennem és kikívánkozik (bár írásom elején utaltam rá), ami Siroki Zoltán emberségét, nagyon sok értékes tulajdonságát talán magyarázza. A hazug és emberi lelkeket nyomorító időkben is megmaradt mély hite, ő ezt nem félt kinyilvánítani, Bibliával a kezében, összefutván velem és másokkal a templomból kijőve, bár karrierje „megtorpanásának” egyik oka ez, jellemi stabilitása, meg nem alkuvása lehetett.
Földi küldetését, a teremtett világnak és embertársainak elkötelezve, becsülettel járta be, nem szürke, hanem sokszínű eminenciásként tette gazdagabbá a vele együtt létezők életét.

Papp László (Debreceni Egyetem Botanikus Kertje)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése