Ezzel
az írásommal hajdani kedves, idős
kollégámnak szeretnék emléket állítani, hiszen én jóval fiatalabbként sors adta
társa lehettem, érzékeltem őt, azt is láthattam életéből, amit mások nem, vagy
más oldalról másképp. A természetesen halványodó emlékeim által, a régi eseményeket
az elmúló idő ködén keresztül visszanézve szeretném alakját, egyéniségét kicsit
megidézni.
Én is, mint annyian, kedves, közvetlen, jó kedélyű,
a hívői optimizmust hordozó embernek ismertem meg hat évnyi kollegális és talán
atyai jóbaráti viszonyomban, akivel nagyon hamar találtam mindkettőnknek jóízű
témákat, elsősorban a növényekről, a Nyírség és környékének flórájáról, gyakran
a madarakról – hisz én is madarásztam, és akkoriban díszpintyeket, majd később
papagájokat is tartottam (és tartok ma is) – és az akkori székhelye, herbáriumi
ablakában lévő kaktuszai jóvoltából, szukkulens növényekről is. Mindenre, ami
élt nyitott szívű és elméjű, rendkívül érdeklődő és több esetben elmélyült
tudását és gyűjtői, szinte muzeológusi adottságát és szemléletét szerényen, de
tanári jó szándékkal átadni akaró volt. Én elsősorban fajismeretében, terepi
gyakorlatában, növénygyűjtői és preparálói alaposságában, szorgalmasságának
következetességében fedezhettem fel példát magam előtt, és sokat tanultam tőle
nálunk nem honos madarakról is. Többször megtisztelt azzal, (ekkor már özvegy
volt) hogy meghívott a lakásába, s némi sütemény evés után precízen bemutatta a
kollekcióit, nagyszerű tojásgyűjteményét, amelybe akkor már csak exotikus
madárfajok szaporítóképlete került, a tökéletes rovar gyűjteményeit, majd
hosszasan elidőztünk a legkedvesebb lényei, az ún. díszpintyek (Estrildidae)
családjába tartozó madarai között. Ha ott voltam, soha sem éreztem, nem
éreztette, hogy más dolga is lehet, „bársonyon” futottak perceink. Terepen is
többször voltam vele, amikor sajátos megjelenése még jobban kidomborodott - az
ő ilyetén való alakja alapján tudtam akkoriban elképzelni nagyhírű botanikus
elődeinket – a szükséges felszerelést tartalmazó hátizsákja, növénygyűjtői
mappái és rovarhálói által. Sokszor idézte erre utalva Soó Rezsőt, a professzor
enyhén rekedtes hangját is utánozva.
– Tudod Zoltán, mi különbözteti meg a botanikust
az idiótától?
– Nem
Professzor úr. – válaszoltam rá kerekre nyílt szemmel.
–Semmi! – mondta
lakonikusan, majd hozzátette néhány másodperc múlva, inkább állítva: –Hát
nem egyformának hihetnek minket!
Ilyenkor tanúbizonyságát adta növény, de
általános természetismeretének, és persze „megszállott” gyűjtői hajlamának is,
mely utóbbit a mai eszemmel – kicsiny finomítás után – teljességében
értékesnek, és fontosnak tartok. Itt derült ki, hogy a rá nem jellemző, de
mindenkivel megtörténő pillanatnyi memóriazavart a még a növényeket megismerő,
vagy az általa használt szavakkal, a kassai évei alatt elkészített
zsebkönyvével tudta bölcsen áthidalni. Ugyanis ebbe beírta alfabetikus
sorrendben a nemzetségek neveit és ugyanígy a kárpát-medencei fajok első néhány
betűjét, ezáltal pillanatok alatt kimondhatta az ismert, de be nem ugró növény
nevét. Jószándékú megjegyzésemet a gyűjtői késztetéséről, azzal az emlékemmel
magyarázhatnám, és egyben emberi értékét bizonyítanám, hogy egy ilyen
hajúsámson-martinkai „excursio-nkon”, amikor nagyszerű zsombéksásost mutattam
neki az ottani híres legelőn, a közvetlen környékén egy ritka, de nem védett
faj két példánya élte túl az akkor már megszűnt libalegeltetést és egyéb
bolygatások viszontagságait. Zoltán bácsi arra hivatkozva, hogy nem sok esélyük
van a jövőben, be akarta gyűjteni a növényt. Annak ellenére, hogy már akkor is
tisztában voltam a gyűjtés jelentőségével, mégis végzetesnek éreztem e faj
ilyen helyzetében ezt a cselekedetet, s legfőképpen tőlünk. Ezért felsoroltam
az érveimet az életben hagyás mellett, és viszonylag hamar le tudtam beszélni
tervéről, miközben engem igazolva azt mondta: „Végül is helyes, igazad
lehet, bízzunk a jövőben, már jópár egyedet ragasztottam a herbáriumomba
ebből! Talán elég is!”.
(Sajnos ezen utunkon az általa kezdeményezett –
bizonyítva társulástani érzékét - észrevételünk, miszerint a zsombékos szélén
létezett egy jól determinálható növényközösség, amelynek uralkodó fajai a
nyúlsás (Carex ovalis) és a Polytrichastrum longisetum szőrmoha,
adataink megőrzésével mindez csak megírandó tervünk maradt, Zoltán bácsi
halálával és az én grafomániám lanyhulásával!)
Azt a bíztatást és lelkesedést adta át nap, mint
nap, amelyet ő is kapott másoktól, és ami belőle eredt. Így Soó Rezsőtől, akit
- bár volt rá kifakadó megjegyzése egy publikációjában, mely szerint a
professzor az ő hozzájárulása nélkül közölte adatait, mégis - sokra értékelt és
hálás volt a tudományos közlésre késztetése miatt. Ugyanígy jószívvel gondolt
tanszéki utódjára, néhai Mándy Györgyre is, amikor az megjegyezte, önbecsülését
erősítve benne: „Milyen érdekes a sors Zoltán, te agrármérnökként végeztél és
nem kis mértékben botanikussá lettél, én biológusként (természetrajz-földrajz
szakos tanárként) fejeztem be tanulmányaimat és agrobotanikus lettem!”
Engem is gyakran kérdezgetett – mintegy
ösztökélve is a florisztikára – milyen új területen jártam, miket láttam, és
megtaláltam-e már a Nyírségben a sárga bórkórót (Thalictrum flavum)? Ez
a faj volt a számára kedves Tócó menti rétnek, az egyik, itt legszokatlanabbika.
Érdekes, hogy ezt a növényt elsőnek a Nyírségben Zoltán bácsi halála után
néhány évvel – éppen kedves tanárom és kollégám, Pólya László és felesége,
Borsos Irén, valamint sógornője, Borsos Olga kíséretében Nyíracsádon találtam
meg, amikor az volt a kérésük, hogy tegyünk egy nekik nosztalgia kirándulást
Soó Rezső és tanítványainak nyomdokán.
Siroki Zoltán kitartását és megingathatatlanságát
nem csak az akkori Agrártudományi Egyetem Növénytani Tanszéke Herbáriumának
szorgalmas átdolgozásával bizonyította, hanem ezidőtájti, idős kora ellenére is
gyakorolt, órákon át tartó egyenesszárnyúak terepi gyűjtésével is, amelyet volt
alkalmam megfigyelni, benne részt venni, és eredményének – amelyről lelkendező
örömmel számolt be, s mely szerint „jó pár Nyírségben eddig nem ismert faj
is horogra akadt!” – együtt örülni.
A Debreceni Egyetem Botanikus kertjében, mai
munkahelyemen is többször találkoztunk. Másik közös érdeklődésünk a pozsgás
növények legnagyobb hazai intézményi gyűjtemény fellegvárának színhelyén, ahova
még madarainak a teleltetési lehetősége is vonzotta, amit igazgató elődöm,
Nemes Lajos vállalt örömmel, madárkedvelőként magára. Erre azért is „szorult
rá” Zoltán bácsi, mert az otthonukban – ami az Agrár Egyetem egy szolgálati
lakása volt – a sok teleltetendő madár, növény (ezeken belül pozsgások) mellé
már nem fért volna több. Korábban, míg tanszékvezető volt, a tanszék üres, vagy
kihasználatlan helyiségeiben oldotta ezt meg, és szabadságra készülve a
kollégáira bízta díszpintyeinek és más madarainak gondozását. Ezek a felkérések
többek számára emlékezetesek, hiszen nem csak etetni, takarítani is kellett
őket. Azt hiszem Zoltán bácsi a ragaszkodás, a szeretet és a lojalitás
próbájának szánta ifjú kollégáinak e feladatot. Ugyancsak ez utóbbiaktól hallottam
– akik az elmeséléskor már középkorúakká váltak és meglehetősen édesszájúak
voltak -, hogy Siroki Zoltánt születés- vagy névnapján nagydoboz bonbonnal
köszöntötték, számítván arra, hogy megkínálja őket vele. Zoltán bácsi régi
vágású ember volt, aki az ajándékot megköszönve azt akkurátusan eltette és
egyébbel kínálta meg az őt ünneplőket, néhányuk szomorúságára.(Őt ifjan az
ajándék megbecsülésére, tartalékolására, nem gyors felfalására tanítgatták –
mondta nekem, megmosolyogva e általa ismeretlen név nélküli észrevételt.) Ez az
aktív, tanszék irányítói időszaka életének, amikor számos hazai, főleg
pintyfélét tartott, sőt szaporított, így pl. a süvöltőnél neki sikerült ez
utóbbit először volierben elérni, úgy, hogy annak minden részletéről
beszámolhatott a világ talán legjobb díszmadaras folyóiratában, a Die
Gefiederte Welt-ben. (E lap haláláig, rá való tekintettel járt az Agrár
Növénytani Tanszékére!)
Ő vetette fel nekem - önkritikusan - az általa
megtalált két értékes, Debrecen környékén élő faj, az Iris spuria és a Chamaecytisus
austriacus újbóli megkeresését, és növényföldrajzi, faji hovatartozási
viszonyainak újragondolását is. (Ezt évekkel később meg is tettem, ami által
kiderült, hogy fátyolos nőszirmai nem a Nyírségben, hanem a Hajdúságban élnek.
Pifkó Danival együtt tisztáztuk, hogy a hajdúszentgyörgyi törpezanót
populációja Zoltán bácsinak, a Chamaecytisus rochelii fajhoz tartozik.)
Még egy emlékem tornyosul bennem és kikívánkozik
(bár írásom elején utaltam rá), ami Siroki Zoltán emberségét, nagyon sok
értékes tulajdonságát talán magyarázza. A hazug és emberi lelkeket nyomorító időkben
is megmaradt mély hite, ő ezt nem félt kinyilvánítani, Bibliával a kezében,
összefutván velem és másokkal a templomból kijőve, bár karrierje
„megtorpanásának” egyik oka ez, jellemi stabilitása, meg nem alkuvása lehetett.
Földi küldetését, a teremtett világnak és
embertársainak elkötelezve, becsülettel járta be, nem szürke, hanem sokszínű
eminenciásként tette gazdagabbá a vele együtt létezők életét.
Papp László (Debreceni Egyetem Botanikus Kertje)
